Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
    Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
    Tépi mohón fiatal éve virágait a
férfi s a nő... De ha rádnehezűl a siralmas öregkor,
    s hervad a szépség, és rokkan a régi erő,
folyton marja szived táját a hideg keserűség,
    kedvtelenűl nézed, hogy süt a nap sugara,
gyűlöletes vagy az ifjak előtt, kinevetnek a nők is:
    így veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.

(Szabó Lőrinc)

A bús hajókat néztem, amint a messzeségben
Szállnak és nem únják meg a vén tengert soha.
Amelyen virág sem nő, sem árnyas, kedves erdő
S a mélység vad homályát nem takarja moha.
Ám bátor férfi-vágyak szárnyas szelekre vágynak,
Szeretőjük a tenger, az édes mostoha.
Jaj én vagyok kötözve vak testi börtönömbe,
Nekem a messzi tájak neve: soha! soha!

A jó anya, az estve, sírt ágyaz a vizekbe
És lángpihés sírjába a fáradt Nap bedül.
Egy angyal áll magában az egek kapujában
S tünődve néz le, míg a Föld árnyékba merül.
Titkos búján búsongva néz a setét síkokra,
A Tejút ezüst selyme vállaira terül.
Jaj de az én szivembe vad kés suhog sebezve,
Míg csillagom éjében virrasztok egyedül.

S vallom: e zord acél, mely itatja szomját vérrel,
A szerelem hatalma, amely oszt örök sebeket!
És nem hagy el már többé, de fájni fog örökké,
Míg por takarja testem s komor feledés nevemet!
És csillagok kigyúlnak és csillagok kihúnynak
És új Napok ragyogják be a setét, mély egeket:
De sebem fáj lobogva, míg por leszek a porba'
És csönd leszek a csöndbe', ?
síron piros virág leszek.

Nyugat 1915.

Egy fej:
Kedves, szelíd fiú feje,
Rajta hajból barna hullám,
Tenyeremre hulló...

Hol van?
Olyan néha, mintha volna
S messziről felém remegne.
Meg nem érzi más őt.

Csak én.
Csak nekem nevetne arca
S harcait kezem simítná
Homlokáról óva le.

Kedves
Hű szemével nézne s én szeretném
Szívemre görgetném, mint bús göröngyöt,
Mely sírhantra húll...

Hol van?
Él-e s néz-e rám, vagy másra néz?...
- A kéz: kezem, mely őt becézni vágyik,
Csüggedve hervadoz már.

Nyugat 1913.

Mondod: az ég? és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült ?
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.

Mondod: az ég? és felnézel az égre.
Tépik szívem kis acélsodronyok;
A szerelem nő és a vér csorog;
Látatlanul megy az ügyecske végbe.

S azóta dédelgetve óv a lelkem,
Azóta szörnyen szenvedek miattad
S a szó miatt, mely megaláz és felken.

Az ég? minden bűvöd ez egy szóban kicsattant

S bár látom, látom, vak vagyok és dőre.
Ujjongva roskadok a lábadhoz, a kőre.

Nyugat, 1908.